Mielőtt még nekikezdenék az egésznek, előre kell bocsássam, hogy ez a film volt számomra a tavalyi év legjobban várt alkotása. Lehet, hogy éppen ezért, lehet másért is, de összességében csalódott voltam. És most nem arról van szó, hogy rossz lenne a film, sőt. A The Fighter nagyon sok alkotást maga mögé utasított 2010-ben, de mégis, a legnagyobb elismerésre gyúrtak, az Oscarra, és itt véleményem szerint a legjobb filmek között nem szabadna labdába rúgjon.
A történet összességében korrekt, annak ellenére, hogy láttuk már majdnem ugyanezt rengetegszer, mégis el tudták érni azt, hogy izgalmi állapotba kerülve kövessem nyomon egy hányatott sorsú bokszoló mindennapjait.
Eme fiatalember életének egy igen fontos állomásánál kapcsolódunk be világába, és konstatálhatjuk, hogy Micky Wardnak (Mark Wahlberg) nem valami közönséges az élete. Először is ott van a bátyja, Dicky (Christian Bale), a lecsúszott bokszoló, akinek egyetlen sikere életében az volt, hogy kiütötte a híres Sugar Rayt, majd lehúzta magát a klotyón. Most drogokon és a női test nyújtotta gyönyörökön él, és nem mellesleg Micky edzője. De ott van Alice Ward is, a fiúk (és fél tucat lány) édesanyja, aki szorgosan húzogatja a szálakat a háttérben, támogatva hősünket, mégis alkalomadtán jól orra alá dörgölve, hogy bizony Dicky a város büszkesége, és minden egyes alkalommal naivan rácsodálkozik a világra, ha arról lenne szó, hogy nagyobbik fia egy szélhámos. Mindezek mellett természetesen, jó hollywoodi alkotás lévén nem felejthető el a románc sem, Alice testesíti meg a barátnőt, aki próbálja a földön tartani Mickyt.
És most jönne a történet, amit viszont nem lehet bő lére ereszteni, mivel az egész film hősünk karrierjének újraélesztéséről szól, és ennyi. És persze igaz történeten alapul az egész, amit az álomgyár itt-ott néhol átszínezett, csak a hatásvadászat kedvéért. Mindezt egy ál-dokumentum és egy közönséges film gyermekeként prezentálva, néhol egyik, néhol másik székbe beleülve, és úgy mesélve.
A történet negatívumaként fel kell rójam mégis azt a tömény anyagot, amit akkor kellett megemésszünk, amikor főhősünk családját ismerhetjük meg. Megértem, hogy problémás família az, amivel szembesítenek minket, de a készítők annyira szájunkba rágták, hogy azt már csak le kellett nyelni, és még így is megakadt a torkunkon. Könnyebb lett volna kisebb adagokban és kevesebbet, mert mikor huszonhatodikszor is arra eszméltem, hogy a siker előtt álló akadály éppen a rokon miatt van, akkor már kiült a csömör a számra nekem is. Ezen kívül jól felvezetett, végigvitt, és összerakott részeket kaptunk, éppen elegendő karakterfejlődésekkel, és ez dicséretre méltó.
A színészi vonalra rátérve meg kell álljak pihenni, mert ez a film legeslegesleges- szóval a legnagyobb erőssége. És mégis, ha a The Fighter színészeire gondolok, akkor olyan érzés fog el, mint utoljára a Sötét Lovag nézése közben, mert, ahogyan ott is a negatív figura (Joker) lesöpört mindenkit a pályáról, ebben a filmben is büntet a gyarló életet élő szereplő, vagyis a Dickyt megformáló Christian Bale. A sors iróniája ugye, hogy a Sötét Lovagban éppen ő volt a jófiú, aki színészileg alul maradt, de ebbe most ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, Bale művészúr, külvárosi akcentusával, és végtelen profizmusával engem kilóra megvett, és egyszerűen senkit sem tudtam már komolyan venni, mikor megjelent, ő volt a mérce, és bitang magasra tette fel. Személy szerint borítékolnám számára a legjobb mellékszereplőnek járó díjat. Mark Wahlberg sem szállt épp alacsonyan, számomra sosem volt maradandó egyik alakítása sem, de mindig meggyőzően játszik, és egy ilyen kaliberű filmnél ez a minimum. Egyetlen embert még érdekességképpen kiemelnék, a filmben szereplő Mickey O’Keefe saját magát alakítja, és ténylegesen edzője volt az igazi Micky Wardnak.
Ezek a színészek, ilyen erős karaktereket kellett megformáljanak, mialatt bizony zakatolt a gépezet rendesen, és nagyon erős technikai alapra helyezett mindent. Az operatőri munka, a vágások, az észvesztő zene mind-mind betalált, és passzolt a hangulathoz. Azt akartam mondani, hogy egy rossz szavam sem lehet, de aztán átgondoltam, és eszembe jutott egy orbitális baromság, ami, elképzelésem sincs, hogy nem szúrta ki a vágók szemét. Ez a kapufa az egyik ringbeli jelenetnél látható, ahol Micky úgy ütötte ki az ellenfelét, hogy az szemmel láthatólag teljesen hagyta magát, már csak az hiányzott, hogy azt mondja: “Na, itt jön az a rész, ahol K.O.-t kell adjál”. Ráadásként pedig a bokszoló közvetítéseket hűen utánozva leadták még párszor a snittet. Ez volt az az egyetlen rész, ahol nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ekkora baklövést márpedig nem szabad!
Végszóként, a fenti gondolataimat összegezve kijelenthetem, hogy a The Fighter egy nagyon jó eredménnyel végzett az én listámon. Szerethető, végigizgulós dráma, ami a gyengébb idegzetűeknek pár könnycseppet is előcsalhat a szemeiből. Nem házibulikra, és baráti összejövetelekre ajánlott, mert nem szórakoztat, inkább gondolkodtat. Találó, mégis kissé elcsépelt hasonlattal élnék, olyan, mint egy bokszmérkőzés: beindul lassan, ad egy ütős középjátékot, majd az utolsó menetben a tömeg őrjöng. Nyolc és fél csillagot adnék szívem szerint, de az már szinte kilences, szóval egye fene!
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy Like-ot, vagy osszd meg az alábbi elemek közül, hogy minél több emberhez eljusson az ajánló:
