Sok időbe telt, míg odáig jutottam, hogy beszélni tudjak erről a filmről is. Általában mindig várok egy pár napot, mielőtt bármelyik alkotásról írnék, időt kell hagyni, hogy ülepedjen, hogy ne rögtön ódákat zengjek valamiről. Ilyen a Király beszéde is. Ha pár soros értékelést kéne mondani, valahogy így nézne ki: a film olyan, mint mikor szántszándékkal kiragadnak a komfortzónádból, majd beleerőszakolnak egy teljesen más világba. Először nagyon nem vagy kibékülve vele, utána csak feszengsz, majd egyre jobban belejössz, beleéled magad, és a végén már csak felháborodva nézel magad elé, hogy ezt mért nem tették veled hamarabb.
A bevezetőm után azt elmondanám, hogy Tom Hooper rendező úr számomra teljesen ismeretlen figura volt. Kis utánanézéssel aztán rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy az én tudatlanságom, az úrnak eddig csak két egészestés filmje volt, és akkor betör egy ilyen alkotással. Mik vannak.
Mert ugye az Oscaron tarolt a film, és azon különleges alkalomnak lehettek tanúi, hogy kijelenthetem: szerintem is a The King’s speech érdemelte meg az Akadémia üdvöskéje titulust. Hogy mért, abba most ne menjünk bele, befejezném ezt a témát annyival, hogy nem ez volt a legerősebb mezőny, aminek életemben nézője voltam. Mert bár a True Grit-et imádtam, nem volt elég mély egy állítólag magas rangú gálához.
A történetre rátérve két dolgot kell tisztába tenni: először is, hogy ez a film legnagyobb gyengesége, másodszor, hogy ettől függetlenül kurvára erős szálról beszélünk. Igazából úgy is mondhatnánk, hogy a filmben nem történik semmi. Az angol királyi udvarban vagyunk, ahol meghal a király, és a trónörökös az elsőszülött fiú, aki azonban túlkapásai miatt lemond a trónról, és a másodszülött veszi át a helyét, aki viszont dadogós. Anglia Németországgal való afférja miatt pedig pont, hogy olyan vezetőre van szükség, aki magabiztossággal szól a népéhez. Ezért látogat el dadogós uralkodónk Lionel Logue-hoz, hogy tanítsa már meg felülkerekedni beszédhibáján. Lényegében a folyamatot követhetjük végig, miközben bejön egy-két mellékszál, ami érdekes is, de a fókusz ezen van.
Mindamellett, hogy nem történik semmi, mégis úgy érezhetjük, hogy végig öregedtük a filmet. Együtt fejlődünk a karakterrel, és együtt szorul el a torkunk, akárhányszor a király elcsuklik, és ez az a plusz, ami egy ilyen típusú drámába kell, és amit Hooper briliánsan meglovagolt.
Az alkotás másik nagy erőssége az természetesen a színészek. Hol is lehet kezdeni egy ilyen volumenű produkciónál, mintsem a királynál, és folytatva a legnagyobb királlyal. Colin Firth volt a dadogós karakter megformálója, és bár véleményem szerint Bridges apó kellett volna elvigye a szobrot, Colin művész úr is hihetetlenül adta magát, mint legjobb második. Igen, a filmben is második volt csak, mert a legnagyobb király elnevezés Geoffrey Rush-nak jár, teljesen szubjektíven. Ő volt a logopédus, egyben amatőr színész, aki olyan baromira elvarázsolt, hogy csak azt vártam, hogy ő jelenjen meg. Helena Bonham Cartert azért még megemlíteném, mert egyszerűen imádom.
A mozi egyetlen negatívuma számomra már csak szőrszálhasogatás, de nem tudtam mire vélni ezt a dadogást, amire oly nagy hangsúly fektetődött. Ismerek nem egy dadogós személyt, de amit a filmben láttam, inkább arra hasonlított, mintha egy két hetes csirke próbálna kiszabadulni a király szájából, mindig mikor az megszólal. Érthetetlen.
Összességében nem találtam kivetnivalót a Király beszédében. Korrekt, professzionálisan összerakott és eljátszott alkotás, óramű pontossággal adagolva, és hatást keltve, úgy érzem megérdemelte az elismerést.
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy Like-ot, vagy osszd meg az alábbi elemek közül, hogy minél több emberhez eljusson az ajánló:
Megnéztem! A dadogás valahogy nem hasonlított a hétköznapi dadogásra. Lehet azért, mert ez királyi dadogás?
Szerintem jobb lett volna ráfogni még egy beszédhibát.
Asszem nekem is a logopédus tetszett alegjobban: egyszerű, pimasz, provokatív és határozott! Talán ezt tisztelte s szerette meg benne a király, hogy nem esett hasra egy címtől… lassú, mégis eseménydús film!