A bevezetőm után azt elmondanám, hogy Tom Hooper rendező úr számomra teljesen ismeretlen figura volt. Kis utánanézéssel aztán rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy az én tudatlanságom, az úrnak eddig csak két egészestés filmje volt, és akkor betör egy ilyen alkotással. Mik vannak.

Mert ugye az Oscaron tarolt a film, és azon különleges alkalomnak lehettek tanúi, hogy kijelenthetem: szerintem is a The King’s speech érdemelte meg az Akadémia üdvöskéje titulust. Hogy mért, abba most ne menjünk bele, befejezném ezt a témát annyival, hogy nem ez volt a legerősebb mezőny, aminek életemben nézője voltam. Mert bár a True Grit-et imádtam, nem volt elég mély egy állítólag magas rangú gálához.

A történetre rátérve két dolgot kell tisztába tenni: először is, hogy ez a film legnagyobb gyengesége, másodszor, hogy ettől függetlenül kurvára erős szálról beszélünk. Igazából úgy is mondhatnánk, hogy a filmben nem történik semmi. Az angol királyi udvarban vagyunk, ahol meghal a király, és a trónörökös az elsőszülött fiú, aki azonban túlkapásai miatt lemond a trónról, és a másodszülött veszi át a helyét, aki viszont dadogós. Anglia Németországgal való afférja miatt pedig pont, hogy olyan vezetőre van szükség, aki magabiztossággal szól a népéhez. Ezért látogat el dadogós uralkodónk Lionel Logue-hoz, hogy tanítsa már meg felülkerekedni beszédhibáján. Lényegében a folyamatot követhetjük végig, miközben bejön egy-két mellékszál, ami érdekes is, de a fókusz ezen van.

Mindamellett, hogy nem történik semmi, mégis úgy érezhetjük, hogy végig öregedtük a filmet. Együtt fejlődünk a karakterrel, és együtt szorul el a torkunk, akárhányszor a király elcsuklik, és ez az a plusz, ami egy ilyen típusú drámába kell, és amit Hooper briliánsan meglovagolt.

Az alkotás másik nagy erőssége az természetesen a színészek. Hol is lehet kezdeni egy ilyen volumenű produkciónál, mintsem a királynál, és folytatva a legnagyobb királlyal. Colin Firth volt a dadogós karakter megformálója, és bár véleményem szerint Bridges apó kellett volna elvigye a szobrot, Colin művész úr is hihetetlenül adta magát, mint legjobb második. Igen, a filmben is második volt csak, mert a legnagyobb király elnevezés Geoffrey Rush-nak jár, teljesen szubjektíven. Ő volt a logopédus, egyben amatőr színész, aki olyan baromira elvarázsolt, hogy csak azt vártam, hogy ő jelenjen meg. Helena Bonham Cartert azért még megemlíteném, mert egyszerűen imádom.

A mozi egyetlen negatívuma számomra már csak szőrszálhasogatás, de nem tudtam mire vélni ezt a dadogást, amire oly nagy hangsúly fektetődött. Ismerek nem egy dadogós személyt, de amit a filmben láttam, inkább arra hasonlított, mintha egy két hetes csirke próbálna kiszabadulni a király szájából, mindig mikor az megszólal. Érthetetlen.

Összességében nem találtam kivetnivalót a Király beszédében. Korrekt, professzionálisan összerakott és eljátszott alkotás, óramű pontossággal adagolva, és hatást keltve, úgy érzem megérdemelte az elismerést.

Legjobb film:

Fekete hattyú (Black Swan, rendező: Darren Aronofsky)
The Fighter – A harcos (The Fighter, rendező: David O. Russell)
Eredet (Inception, rendező: Christopher Nolan)
The Kids Are All Right (rendező: Lisa Cholodenko)
A király beszéde (The King’s Speech, rendező: Tom Hooper)
127 óra (127 Hours, rendező: Danny Boyle)
Social Network – A közösségi háló (The Social Network, rendező: David Fincher)
Toy Story 3 (rendező: Lee Unkrich)
A félszemű (True Grit, rendező: Joel & Ethan Coen)
Winter’s Bone (rendező: Debra Granik)

Legjobb rendező:

Darren Aronofsky (Fekete hattyú)
David O. Russell (The Fighter)
Tom Hooper (A király beszéde)
David Fincher (Social Network – A közösségi háló)
Joel & Ethan Coen (A félszemű)

Legjobb férfi főszereplő:

Javier Bardem (Biutiful)
Jeff Bridges (A félszemű)
Jesse Eisenberg (Social Network – A közösségi háló)
Colin Firth (A király beszéde)
James Franco (127 óra)

Legjobb női főszereplő:

Annette Bening (The Kids Are All Right)
Nicole Kidman (Rabbit Hole)
Jennifer Lawrence (Winter’s Bone)
Natalie Portman (Fekete hattyú)
Michelle Williams (Blue Valentine)

Legjobb férfi mellékszereplő:

Christian Bale (The Fighter – A harcos)
John Hawkes (Winter’s Bone)
Jeremy Renner (Tolvajok városa)
Mark Ruffalo (The Kids Are All Right)
Geoffrey Rush (A király beszéde)

Legjobb női mellékszereplő:

Amy Adams (The Fighter – A harcos)
Helena Bonham Carter (A király beszéde)
Melissa Leo (The Fighter – A harcos)
Hailee Steinfeld (A félszemű)
Jacki Weaver (Animal Kingdom)

Legjobb eredeti forgatókönyv:

The Kids Are All Right (Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg)
Another Year (Mike Leigh)
Eredet (Christopher Nolan)
A király beszéde (David Seidler)
The Fighter – A harcos (Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson)

Legjobb adaptált forgatókönyv:

Winter’s bone (Debra Granik, Anne Rosellini)
Toy Story 3 (Michael Arndt)
127 óra (Simon Beaufoy, Danny Boyle)
A félszemű (Joel és Ethan Coen)
Social Network – A közösségi háló (Aaron Sorkin)

Legjobb operatőr:

Fekete hattyú (Matthew Libatique)
Eredet (Wally Pfister)
A király beszéde (Danny Cohen)
Social Network – A közösségi háló (Jeff Cronenweth)
A félszemű (Roger Deakins)

Legjobb vágás:

Fekete hattyú (Andrew Weisblum)
The Fighter (Pamela Martin)
A király beszéde (Tariq Anwar)
127 óra (Jon Harris)
Social Network – A közösségi háló (Angus Wall és Kirk Baxter)

Legjobb idegen nyelvű film:

Biutiful (Mexikó, Alejandro González Inarritu)
Dogtooth (Görögország, Giorgos Lanthimos)
Egy jobb világ (Dánia, Susanne Bier)
Incendies (Kanada, Denis Villeneuve)
Hors la Loi (Algéria, Rachid Bouchareb)

<;strong>Legjobb animációs film:

Így neveld a sárkányodat
Az illuzionista
Toy Story 3

Legjobb dokumentumfilm:

Exit through the Gift Shop
Gasland
Inside Job
Restrepo
Waste Land

Legjobb filmzene:

Így neveld a sárkányodat (John Powell)
Eredet (Hans Zimmer)
A király beszéde (Alexandre Desplat)
127 óra (A.R. Rahman)
Social Network – A közösségi háló (Trent Reznor, Atticus Ross)

Legjobb betétdal:

Coming Home (Country Strong)
I See the Light (Aranyhaj és a nagy gubanc)
If I Rise (127 óra)
We Belong Together (Toy Story 3)

Legjobb vizuális effektusok:

Alice Csodaországban
Harry Potter és a Halál Ereklyéi
Azután
Eredet
Vasember 2

Legjobb látványterv:

Alice Csodaországban
Harry Potter és a Halál Ereklyéi
Eredet
A király beszéde
A félszemű

Legjobb kosztüm:

Alice Csodaországban
Szerelmes lettem
A király beszéde
The Tempest
A félszemű

Legjobb smink:

Barney’s Version
The Way Back
Farkasember

Legjobb hangvágás:

Eredet
Toy Story 3
Tron: örökség
A félszemű
Száguldó bomba

Legjobb hangkeverés:

Eredet
A király beszéde
Salt ügynök
Social Network – A közösségi háló
A félszemű

Legjobb rövid dokumentumfilm:

Killing in the Name
Poster Girl
Strangers No More
Sun Come Up
The Warriors of Qiugang

Legjobb animációs rövidfilm:

Day & Night
The Gruffalo
Let’s Pollute
The Lost Thing
Madagascar, carnet de voyage

Legjobb rövidfilm:

The Confession
The Crush
God of Love
Na Wewe
Wish 143

A történet összességében korrekt, annak ellenére, hogy láttuk már majdnem ugyanezt rengetegszer, mégis el tudták érni azt, hogy izgalmi állapotba kerülve kövessem nyomon egy hányatott sorsú bokszoló mindennapjait.

Eme fiatalember életének egy igen fontos állomásánál kapcsolódunk be világába, és konstatálhatjuk, hogy Micky Wardnak (Mark Wahlberg) nem valami közönséges az élete. Először is ott van a bátyja, Dicky (Christian Bale), a lecsúszott bokszoló, akinek egyetlen sikere életében az volt, hogy kiütötte a híres Sugar Rayt, majd lehúzta magát a klotyón. Most drogokon és a női test nyújtotta gyönyörökön él, és nem mellesleg Micky edzője. De ott van Alice Ward is, a fiúk (és fél tucat lány) édesanyja, aki szorgosan húzogatja a szálakat a háttérben, támogatva hősünket, mégis alkalomadtán jól orra alá dörgölve, hogy bizony Dicky a város büszkesége, és minden egyes alkalommal naivan rácsodálkozik a világra, ha arról lenne szó, hogy nagyobbik fia egy szélhámos. Mindezek mellett természetesen, jó hollywoodi alkotás lévén nem felejthető el a románc sem, Alice testesíti meg a barátnőt, aki próbálja a földön tartani Mickyt.

És most jönne a történet, amit viszont nem lehet bő lére ereszteni, mivel az egész film hősünk karrierjének újraélesztéséről szól, és ennyi. És persze igaz történeten alapul az egész, amit az álomgyár itt-ott néhol átszínezett, csak a hatásvadászat kedvéért. Mindezt egy ál-dokumentum és egy közönséges film gyermekeként prezentálva, néhol egyik, néhol másik székbe beleülve, és úgy mesélve.

A történet negatívumaként fel kell rójam mégis azt a tömény anyagot, amit akkor kellett megemésszünk, amikor főhősünk családját ismerhetjük meg. Megértem, hogy problémás família az, amivel szembesítenek minket, de a készítők annyira szájunkba rágták, hogy azt már csak le kellett nyelni, és még így is megakadt a torkunkon. Könnyebb lett volna kisebb adagokban és kevesebbet, mert mikor huszonhatodikszor is arra eszméltem, hogy a siker előtt álló akadály éppen a rokon miatt van, akkor már kiült a csömör a számra nekem is. Ezen kívül jól felvezetett, végigvitt, és összerakott részeket kaptunk, éppen elegendő karakterfejlődésekkel, és ez dicséretre méltó.

A színészi vonalra rátérve meg kell álljak pihenni, mert ez a film legeslegesleges- szóval a legnagyobb erőssége. És mégis, ha a The Fighter színészeire gondolok, akkor olyan érzés fog el, mint utoljára a Sötét Lovag nézése közben, mert, ahogyan ott is a negatív figura (Joker) lesöpört mindenkit a pályáról, ebben a filmben is büntet a gyarló életet élő szereplő, vagyis a Dickyt megformáló Christian Bale. A sors iróniája ugye, hogy a Sötét Lovagban éppen ő volt a jófiú, aki színészileg alul maradt, de ebbe most ne menjünk bele.      Lényeg a lényeg, Bale művészúr, külvárosi akcentusával, és végtelen profizmusával engem kilóra megvett, és egyszerűen senkit sem tudtam már komolyan venni, mikor megjelent, ő volt a mérce, és bitang magasra tette fel. Személy szerint borítékolnám számára a legjobb mellékszereplőnek járó díjat. Mark Wahlberg sem szállt épp alacsonyan, számomra sosem volt maradandó egyik alakítása sem, de mindig meggyőzően játszik, és egy ilyen kaliberű filmnél ez a minimum. Egyetlen embert még érdekességképpen kiemelnék, a filmben szereplő Mickey O’Keefe saját magát alakítja, és ténylegesen edzője volt az igazi Micky Wardnak.

Ezek a színészek, ilyen erős karaktereket kellett megformáljanak, mialatt bizony zakatolt a gépezet rendesen, és nagyon erős technikai alapra helyezett mindent. Az operatőri munka, a vágások, az észvesztő zene mind-mind betalált, és passzolt a hangulathoz. Azt akartam mondani, hogy egy rossz szavam sem lehet, de aztán átgondoltam, és eszembe jutott egy orbitális baromság, ami, elképzelésem sincs, hogy nem szúrta ki a vágók szemét. Ez a kapufa az egyik ringbeli jelenetnél látható, ahol Micky úgy ütötte ki az ellenfelét, hogy az szemmel láthatólag teljesen hagyta magát, már csak az hiányzott, hogy azt mondja: “Na, itt jön az a rész, ahol K.O.-t kell adjál”. Ráadásként pedig a bokszoló közvetítéseket hűen utánozva leadták még párszor a snittet. Ez volt az az egyetlen rész, ahol nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ekkora baklövést márpedig nem szabad!

Végszóként, a fenti gondolataimat összegezve kijelenthetem, hogy a The Fighter egy nagyon jó eredménnyel végzett az én listámon. Szerethető, végigizgulós dráma, ami a gyengébb idegzetűeknek pár könnycseppet is előcsalhat a szemeiből. Nem házibulikra, és baráti összejövetelekre ajánlott, mert nem szórakoztat, inkább gondolkodtat. Találó, mégis kissé elcsépelt hasonlattal élnék, olyan, mint egy bokszmérkőzés: beindul lassan, ad egy ütős középjátékot, majd az utolsó menetben a tömeg őrjöng. Nyolc és fél csillagot adnék szívem szerint, de az már szinte kilences, szóval egye fene!

The Big Bang Theory – Agymenők

Az az igazság, hogy számomra a címben említett sorozat a felhazatol egyik legjobb szitkomját jelenti (nem a legjobb!), bármilyen neheztelés nélkül. 4 évadot húztak le eddig a srácok, és minden résszel tartották a szintet, még most is sírva röhögök bármelyik epizódon, amelyiket beteszem. Az idén versenybe szállhat vele a Rules of Engagement is, ami ugyancsak ez a műfaj, de teljesen más poén-tematikával, és a Community, amiről már volt írás.

De először is, határozzuk csak meg, hogy mi is az a szitkom, azoknak, akik nem szenvednek akkora sorozat-függőségben, mint mi páran. A szitkom (az angol situation comedy-ből ered) szituációs komédiát jelent, egy olyan – többnyire – televíziós műfaj, ahol a mindennapi élet eseményeiből kaphatunk vicces ízelítőt. A műfajnak van két alfaja is, az egykamerás és többkamerás szitkom, de ennyire részletesen most ne menjünk bele, a lényeg, hogy a TBBT többkamerás, ami annyit jelent, hogy a jelenetek nagy részét a szereplők színpadon játsszák, élő közönség előtt, akiknek a nevetését természetesen rögzítik, és utólag hozzávágják, tehát (itt) nem konzervröhejről van szó.

A részek alapszituációja pedig a következő: Van 4 kocka (geek), mint legjobb barátok (Sheldon, Leonard, Howard és Raj) – bár más barátjuk nincs is igazán -, és a szomszédban lakó bombázó (Penny). Eme 5 személy mindennapjait követhetjük végig. A történet, ha csak ennyi lenne, talán túl laposnak is tűnne, a csavar azonban, hogy a 4 srác nemcsak, hogy kockák, hanem vérbeli kockák, a maguk szocializációs, kommunikációs, társkeresési, beilleszkedési problémáikkal.

Így pl. Raj nem tud beszélni nőnemű egyedek jelenlétében, csak ha alkohol hatása alatt áll; Howard nagy nőcsábásznak állítja be magát, ami persze nem igaz; Leonard próbál kitörni a geek-sztereotípiákból, legtöbb esetben sikertelenül; Sheldon pedig a legerősebben kidolgozott karakter, egy géniusz, és, mint általában a géniuszokat, őt sem érti meg senki. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van mindjárt Penny, aki, a már fent említett testi adottságaiból kifolyólag, minden férfiszívet meg tud dobbantani (kivéve Sheldonét), a legjobban pedig Leonardét, aki első pillanattól fogva belehabarodik a csajba, és jó pár részen át követhetjük az erőfeszítését, hogy előrébb jusson nála. Később majd alakul másképp is, de ezt már látni kell.

Az alaptörténet ennyi, de mindezek alá a készítők olyan egysorosokat, és geek-poénokat tettek, olyan helyzeteket teremtettek, és a karakterek sokszínűségéből adódóan, annyi kiaknázatlan területet nyertek, hogy öröm nézni, utoljára a brit The IT Crowd-on nevettem ennyi kockaságon, ami ugyancsak hasonló tematikájú sorozat, és legalább ennyire jó.

Mindent összevetve az Agymenőket lehet imádni, és lehet utálni, van, akinek egyáltalán nem jönnek be az ilyen humor-bonbonok, nekem igen. Aki bírja a szarkazmust, és kicsit szereti a kütyüket is, az mindenképp próbálja be, ha nem tetszik, max. lekapcsolja egy rész után.

10. Toy Story 3

Bár sokak szerint ez egy top 3-as alkotás, engem annyira nem fogott meg, hogy előkelőbb helyre tegyem, mégis azt kell mondjam, hogy a Pixart még mindig a profizmus jellemzi, és ez is egy rettentő jól összerakott animáció. Szerethető, élvezetes, jók az új karakterek, de nem ez a legerősebb eleme a trilógiának. A másik dolog pedig, hogy 2010-ben szerintem készült egy jobb animáció is. Erről lentebb.

9. Four Lions

Hölgyeim és Uraim, az év legjobb vígjátékáról beszélünk. Kicsit hasonlít a Coen tesók filmjeihez, csak kevesebb dramatizálással és több komikus helyzettel. Négy brit terroristáról van szó, akik eltökélték, hogy dzsihádot hajtanak végre, csak épp a célpontot, a helyet, az időt nem tudják. De csak kitalálnak valamit. Imádtam!

8. The Ghost Writer

Roman Polanski legújabb alkotásáról van szó, amivel kapcsolatban kezdetben igen nagy bajom volt. A legnagyobb probléma ott gyökerezett, hogy nagyon lassan indult be. Csiga volt, na! De amikor a gépezet kezdett zakatolni, hát engem beszippantott. Az utolsó snitt pedig annyira zseniális volt, hogy csak néztem magam elé.

7. The A-team

Erről már papoltam, ezért nem fogom szaporítani a szót. Fizikát megszégyenítő, mégis kicseszett menő film. Ilyen egy igazi pop-corn mozi. Agyat kikapcsolni, és kurvajól fogsz szórakozni.

6. Scott Pilgrim vs. The World

Az év geek filmje, ez vitathatatlan. Amiért nagyon sajnálom ezt a mozit, az az, hogy bukta lett. És az igazság az, hogy ez teljesen várható volt. Pedig mennyire kár! Úgy színészi, mint rendezői szempontot, és technikai vonalat tekintve ez a film HATALMAS. Tervezem még, hogy többet írok róla, ezért itt ne essen most több szó.

5. Kick-Ass

Egy másik geek alkotás, ami már nem réteg. Ez is képregényfeldolgozás (mint a Scott Pilgrim) , de abból is a legjobbak közül való. Erről is írtam már, és nem is kapott alacsony pontszámot. Ajánlom!

4. How to Train Your Dragon

A dobogóról épphogy csak lecsúszott az év legjobb animációs filmje. Igazán jól szórakoztam miközben néztem. Amitől szerintem jobb lett, mint az idei versenytársai (Toy Story 3, Despicable me, Megamind stb.), az az, hogy szerethetőbb, és aranyosabb, mint a többiek. És itt a teljes képet minősítem, mert a Despicable me sárga kis manóival külön nehezebben vette volna fel a versenyt.

3. Shutter Island

Scorsese mester is hozott tavaly egy olyan filmet, ami felett nem szabad elcsúszni. Az alkotás kellően komplex, mégsem esik semmilyen ilyesfajta hibába, nincs lebutítva, nincs elbonyolítva, szerintem ebből a szempontból tökéletes. Nem beszélve arról, hogy DiCaprio újból csak megmutatta, nemtudomhányadszorra, hogy a színészet nála kezdődik.

2. The Road

Bár ez a film elméletileg 2009- hez is sorolható, hozzánk csak ’10-ben ért el. Ki merem jelenteni, hogy minden idők egyik legjobb posztapok alkotása. Ugye egy évben mutatták be konkurensével a The Book of Eli –al, és bár az utóbb is említésre méltó darab, a The Road mégis sokkal emberközelibb, sokkal nyersebb, és sokkal reálisabb.  Viggo Mortensen pedig halálosan jó színész.

1. Inception

Nos igen, a kasszasiker-szezonból egy filmet sem élveztem jobban, mint Nolan-ét. Magával ragadott, beszippantott. Mindig meglep, hogy honnan táplálkozik ez az ember, hogy tud minden évben valami újat előkotorni agyának sötét zugaiból. Tetszett, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Nos, ezek voltak szerintem a tavalyi év legjobbjai a tavaszi-nyári szezonból. Vannak még olyan alkotások, amik nem kerültek fel a listára, de különdíjat kapnak a részemről: ilyen pl. az Expendables, ami olyan régi akciósztárokat sorakoztat fel, hogy eldobod az agyad, de említésre méltó még a RED, ahol a vén rókáktól egyszerre ámulsz és sírva röhögsz, és ha a röhögésnél tartunk ott van az Easy A, a legjobb tinifilm a tavalyi évből.

Mikor először hallottam erről a facebook filmről, pontosan úgy álltam hozzá, ahogyan azt most leírtam: a facebookot és atyját felistenítő valami, ami nem szolgál mást, mint marketingcélokat. Szerencsére ennél kellemesebben nem is csalódhattam. Igazából nem tudom, hogy mik az erőviszonyok, a készítők legmagasabb szintjein, hogy ki-kit pénzelt, és ki mennyit adott, mennyit perelt a bemutatás után, de ez a mozi két dolgot tesz: bemutatja, hogy maga a weboldal ötlet mennyire zseniális volt, miközben kapunk egy negatív képet a (kitalálójáról NOT!) elkészítőjéről. Előrebocsájtanám, hogy ez nekem nem jött át teljesen. Mármint a negatív kép. Bármennyire is sulykolta végig a nézőbe a film, hogy mennyire egy szörnyeteg ez a Zuckerberg, én egy kicsit mindvégig vele voltam. Ez lehet épp a karaktert megformáló Jesse Eisenbergtől is, nem tudom, nekem nem volt antipatikus a csávó, miközben a való életben élő Zucker az.

A történettel nem foglalkoznék annyira, létezik, aki nem ismerné? Ha igen, pár sorban leírom. Egy különc zseniről szól, aki átvett egy weboldal ötletet két társától, és megcsinálta a világ egyik leglátogatottabb weboldalának előfutárát. Az egész ügy körülbelül eme mozzanat körül forog, meg a pereskedés körül, amiben Zuckerberg alperesként van jelen. Természetesen ennyire azért nem egyszerű ez a sztori sem, tűnnek fel még elég érdekes karakterek, meg van benne nem egy hollywoodi momentum is, amivel eladhatóbb lett az egész, de lényegében elég korrektül dolgozza fel a megtörtént eseményeket.

Technikai és színészi vonalból is kiemelnék pár elemet, mert – ha eddig nem éreztétek volna szavaimból –ez a film egy mestermű. Rendezés szempontjából kifogástalan, zene, operatőri munka jeles. Ami nekem igazán tetszett itt, az a casting. Veszett jó színészeket találtak, akik alacsonyabb szintről kerültek elő ismeretségi szempontból, mégis azt mondom, egyiküknél sem kaphattak volna jobbat. A fentebb már említett Jesse Eisenberg úr előtt pedig még nagy karrier állhat.

Legnagyobb pozitívumom is a központi gyerekhez tartozik, de ehhez már kellett a jó rendezés is: nagyon jól lett érzékeltetve, hogy azért ez a Zuckerberg nem teljesen komplett, akad azért probléma az emeleten. Mert végig követhetjük az egyértelmű hibáit, és a megalapozott vádakat is láthatjuk, a “főhős” értékrendje szerint saját maga mégsem hibázott sehol, és nem érti ezt a nagy felhajtást a többiek részéről. Ebben a meggyőződésemben az utolsó jelenet erősített meg, az volt a pont az i-n.

Negatívumként azért azt el kell mondjam, hogy bár nagyon precízen összerakott anyagról beszélünk, és bár áradoztam az elején Fincherről, a rendező úr névjegyét nagyon nehezen lehet fellelni a filmben. Egyedül talán a fényszűrés volt az, a felvételeken, ami hasonlított előző munkáira, de ezzel egy elvakult Fincher-fan nem elégedne meg. Én megelégszem, mert nem vagyok elvakult.

Mindent összegezve, az év egyik legjobb munkájáról beszéltem épp. Tökéletesség nem jellemzi, de profizmus igen. Kiszámított, nagyon jól adagolt. Nem használ semmi hatásvadászatot, mégis üt. Élveztem minden percét.

Ám van egy kis bökkenő. Mégpedig az, hogy az igazán jó, sok-díjakot elvivő filmek még csak ezután érkeznek. Ezért kitaláltam egy -szerintem- ütős megoldást, amivel áthidalom ezt a problémát, és ezt a szokást bevezetem a Filmajánló elkövetkező éveiben is.

A (brilliáns) ötlet pedig nem más, minthogy felosztom az évet. Ebben a hónapban sor kerül a Filmajánló.net tavaszi-nyári toplistájának bemutatására, januárban pedig az őszi-téli szezon termését rangsorolom. Vagy, amit még nem láttam. Ha érdekesen alakulnak a dolgok, akkor talán csinálok egy összesítést is, de ez még a jövő zenéje. Várjátok körömrágós izgalommal a fejleményeket!